A lakás pontosan olyan volt, amilyennek emlékezett — és mégis teljesen más. Ugyanazok a bútorok, ugyanazok a képek a falakon, de minden idegenül hatott, mintha valaki más rányomta volna a bélyegét az életére.
A függönyöket lecserélték – nehéz, borvörös drapériákra, amelyeket ő soha nem választott volna. Az asztal közepén egy túlzó virágkompozíció trónolt — pont az a hivalkodó ízléstelenség, amit Nina mindig is taszítónak talált.
De nem a megváltozott berendezés bénította meg igazán. Hanem a másik nő jelenlétének egyértelmű nyomai. Az előszobában két női kabát lógott a fogason — túl elegánsak, túl fiatalosak ahhoz, hogy az övéi legyenek.
A nappali dohányzóasztalán egy márkás kézitáska pihent, mellette egy bekeretezett fénykép: Viktor és egy fiatal, szőke nő ölelkeztek rajta. Mindketten nevettek, a kamerába néztek.
Nina lélegzete elakadt. Sejtette, hogy van valaki más. De így, ennyire nyersen, ennyire mélyen beágyazva abba a világba, ami egykor az övé volt… olyan érzés volt, mintha gyomorszájon vágták volna.
Felemelte a fényképet, és alaposan szemügyre vette a nő arcát. Szép volt — de abban a kimódolt, művi értelemben. Talán tíz évvel fiatalabb nála. Pontosan az a típus, akiért Viktor mindig is rajongott.
— Nem lenne szabad itt lenned.
Nina összerezzent. A konyhaajtóban a fotón látott nő állt, selyemköntösbe burkolva, haját még nedvesen csöpögtette a zuhany után. Hangja nyugodt volt, már-már udvarias, de a tekintete hideg és felmérő.
— Ez az én otthonom — válaszolta Nina, meglepve saját hangjának határozottságán. — Inkább nekem kéne megkérdeznem, te mit keresel itt.
A nő elmosolyodott — egy mosollyal, ami egy pillanatra sem érintette a szemét.
— Itt lakom. Viktorral. Már három éve.
Három év. A gyomra összerándult. Ő öt évig volt börtönben. Viktor tehát nem vesztegette az idejét. Még egy évet sem várt.
— Alina vagyok — folytatta a nő, egy lépést tett előre, és felé nyújtotta a kezét, mintha csak egy ismerős bemutatkozásáról lenne szó. — Viktor mesélt rólad.
Nina nem fogadta el a kezét. — Hol van ő?
— Dolgozik. Hat körül jön haza. — Alina végigmérte őt tetőtől talpig azzal a különleges pillantással, amit csak nők tudnak egymásra vetni. — Nem számítottam rád ilyen korán.
— Úgy tűnik — motyogta Nina, és visszatette a képet a helyére. Néhány lépést tett a nappaliban, végigsimított a régi tárgyakon — a kanapén, amit együtt választottak, az ebédlőasztalon, a könyvespolcon, amely tele volt az ő könyveivel. — Szóval együtt éltek.
— Igen. Mint látod. Viktor biztos volt benne, hogy sosem térsz vissza. Azt mondta, a pered…
— …egy színjáték volt — vágott közbe Nina, érezve, ahogy a düh felbugyog benne. — Ártatlan voltam. Mindig is az voltam.
Alina közömbösen megvonta a vállát. — Nem az én dolgom. Ami elmúlt, elmúlt.
Nina újra körülnézett, és valami feltűnt neki. — Nem sok mindent változtattatok meg. A bútorok ugyanazok.
— Miért cseréltük volna le? Jó minőségűek voltak.
— Az enyémek voltak — mondta Nina tagoltan. — Minden egyes darabot én választottam ki. Én fizettem értük.
— Viktor azt mondta, az ingatlan az ő nevére van írva.
— Viktor hazudik. Mindkettőnk nevén van. És én fizettem a nagyobb részt.
Először látta, hogy megrezdül Alina arca. Egy pillanatnyi pislogás, egy habozás. Talán Viktor nem mondott el mindent.
— Figyelj — szólalt meg Alina, most már lágyabb hangon, más hangszínt ütve meg —, megértem, hogy ez nem könnyű. De öt év telt el. Viktor továbblépett. Mi továbbléptünk.
— Én ártatlanul ültem börtönben — válaszolta Nina könnyekkel a szemében. — Ti meg… ti az én otthonomban élveztétek az életet? Az én ágyamban aludtatok?
— Nina, kérlek…
— Nem. — Nina felemelte a kezét. — Nem akarok hallani semmit. Csak… elviszek néhány dolgot, aztán elmegyek.
Alina megkönnyebbültnek tűnt. — Persze. Vigyél el, amit szeretnél.
Nina a hálószoba felé indult — és ott újabb ütés érte. Az ágyat halványrózsaszín ágynemű borította, díszpárnák katonás rendben sorakoztak.
Az éjjeliszekrényen, amely egykor az övé volt, drága kozmetikumok, parfüm és ékszerek hevertek hanyagul szétszórva.
Kinyitotta a szekrényt, készen arra, hogy semmit se találjon. De meglepetésére a ruhái még ott voltak — hátratolva, elrejtve Alina díszes kollekciója mögött.
Reszkető kézzel kiválasztott néhány ruhát, fényképet, néhány személyes tárgyat. Egy régi táskába pakolta őket, amit a szekrény alján talált. Kevés volt, de ez volt minden, amit most el tudott vinni.
Mikor visszatért a nappaliba, Alina már ott ült, lábait keresztbe vetve a kanapén, mint egy királynő.
— Készen vagy?
Nina bólintott. — Egyelőre. De tudnod kell valamit — nem mondok le erről a lakásról. Beszélni fogok egy ügyvéddel.
Alina felnevetett — dallamosan, de jéghidegen. — Komolyan? Alig léptél ki a börtönből, és azt hiszed, majd bárki is komolyan vesz?
— Az igazság az én oldalamon áll.
— Igazság? — Alina felállt, közelebb lépett. — Az igazság az, hogy Viktor már nem szeret téged. Talán soha nem is szeretett. Az igazság az, hogy az elmúlt három évben én álltam mellette. Én teszem boldoggá.
Nina gyomra görcsbe rándult. Vajon elmondott-e Viktor ennek a nőnek mindent? Tudta egyáltalán, miért került ő börtönbe?
— Te tényleg ismered Viktort? — kérdezte halkan.
Alina meglepetten pislogott. — Természetesen. Három éve együtt vagyunk.
— És tudod, miért zártak börtönbe?
— Azt mondta, valami csalás volt a cégnél, ahol dolgoztál. Hogy te vállaltad a felelősséget, hogy megvédj valakit. — Alina megvonta a vállát. — A részletek engem nem érdekelnek.
Nina keserűen elmosolyodott. — Igen, így is lehet mondani. Valóban magamra vállaltam mindent. Hogy megvédjem Viktort.
Alina szeme tágra nyílt. — Mit beszélsz?
— Viktor sikkasztott. Mikor kiderült, rám testálta az egészet. Megígérte, hogy minden rendben lesz, hogy együtt vészeljük át. Hogy vigyáz rám.
Nina felnevetett — de ez már egy fájdalmas, keserű nevetés volt. — Így vigyázott rám. Hagyta, hogy a börtönben rohadjak, miközben új életet kezdett veled.
Alina hátralépett, megdöbbenve. — Hazudsz. Viktor ilyet nem tenne.
— Kérdezd meg. Nézz a szemébe, mikor megteszed. És figyeld, tud-e még hazudni.
Nina az ajtóhoz indult, szívében fájdalom és megkönnyebbülés különös elegye. Fájdalom az elveszett évekért, az árulásért. Megkönnyebbülés, hogy végre kimondta az igazat.
— Visszajövök — mondta, megállva a küszöbön. — Mondd meg neki. Mondd meg, hogy tudom minden titkát. Minden hazugságát. És hogy ezúttal nem hallgatok többé.
Elment, nem nézett hátra. Nyitva hagyta az ajtót. A lépcsőn lefelé az első könnycseppek végiggördültek az arcán. De ezek nem a kétségbeesés könnyei voltak. Ezek a düh könnyei voltak. Az elszántságéi.
Az utca ajtajánál elővette a telefonját, és tárcsázott egy számot.
— Én vagyok az, Nina. Segítségre van szükségem. És egy jó ügyvéd nevére.
