Henri még próbált megszólalni, de a szavak valahol a torka és a félelem között akadoztak. Először aznap este döbbent rá, hogy az a jelenet, amit olyan önelégülten rendezett az anyjának, már nincs az ő irányítása alatt. A vendégek csendben figyeltek, elfordították tekintetüket; volt, aki idegesen forgatta a poharát, mások már a telefonjukért nyúltak, érzékelve, hogy itt nem egyszerű családi botrány zajlik, hanem valami sokkal komolyabb és kínosabb.
— Mindent tönkreteszel — suttogta Henri remegő hangon. — Tisztában vagy vele, mit csinálsz? Ő az anyám.
— Pontosan ezért csinálom itt — felelte Eleonóra higgadtan, hangját nem emelve és a szemét nem véve le róla. — Nem a bíróságon, nem egy ügyvédi irodában, hanem ennél az asztalnál, ahol te döntöttél úgy, hogy megalázol, és a pénzemből másból csinálsz jótevőt.
Lefevre asszony nehezen kapott levegőt, leült, és úgy szorongatta a szalvétát, mintha az megmenthetné. Arca már nem diadalittas volt, hanem zavarodott és dühös — először történt, hogy valaki nem királynőként beszélt vele ebben a házban.
— Azt hiszed, bármit elvehetsz tőlem? — sziszegte. — A fiam mindent szabályosan intézett.
— Igen — bólintott Eleonóra. — De a pénznek emlékezete van, a dokumentumoknak dátuma. Ez több mint elég ahhoz, hogy a bíróság mindent a helyére tegyen. A lakás fele, a felújítás fele, a bútorok és a gépek fele — és ha kell, kártérítés a közös pénzek jogellenes felhasználásáért.
Henri összeroskadt a széken, mintha hirtelen minden ereje elhagyta volna. Hosszú évek után először nem egy magabiztos férfinak tűnt, hanem egy fiúnak, aki észre sem vette, mikor lépett meg egy végzetes lépést, és elveszítette a játszmát. A vendégek között keresett támogatást, de ők már nem akartak azonosulni a „sikeres fiúval”, aki kiderült, hogy egyszerű tolvaj a saját családjában.
— Beadom a válókeresetet — mondta Eleonóra ugyanolyan nyugodtan, mintha a jövő heti munkarendet ismertetné. — Holnap a jogászaim benyújtják a vagyonmegosztási és kártérítési keresetet. Ellenállhatsz, húzhatod az időt, de az eredmény nem fog változni.
Lefevre asszony felsikoltott, felpattant, és még próbált tiltakozni, de szavai hisztérikus zűrzavarba fulladtak, amelyet már senki sem hallgatott. Még ő is belátta: a lakás, amivel percekkel korábban dicsekedett, már nem ajándék, hanem problémává vált.
Eleonóra felkapta a táskáját, utoljára végignézett a termen, ahol egy órával korábban még feleslegesnek érezte magát, és hirtelen furcsa, szinte fizikai könnyedséget érzett.
Mintha ezekkel a falakkal együtt maga mögött hagyná az éveken át tartó spórolást, a félelmet és a néma engedelmességet. Nem búcsúzott, nem nézett vissza, nem várt reakciót — minden, amit el kellett mondani, már elhangzott.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Henri a vendégek és a zavart rokonok között maradt, a kulcsokkal, amelyek már semmit sem jelentettek, és egy felismeréssel, amely két évvel elkésett: a pénzt gyorsan el lehet költeni, de a bizalmat örökre elveszíteni.
