A bűnözők napokig figyelték azt a környéket. Minden apró mozdulatot nyomon követtek: mikor kapcsolódnak fel a lámpák, mikor alszanak el a fények, ki lép be, ki távozik.
A célpontjuk egyértelmű volt: az utca végén álló öreg, lepukkant ház, kopott, kifakult kék ablakkeretekkel. Ott élt egy idős asszony, akiről alig tudott valamit a környék. De a tolvajok túl sokat tudtak róla.
Egyes szomszédok – talán naivitásból, talán figyelmetlenségből – elejtették, hogy az asszony minden hónapban pénzt kap a fiától, aki távol élt. A nő nem bízott a bankokban, így a készpénzt állítólag a matrac alatt tartotta.
Azt mondta magáról: „Én még a régi iskolát képviselem.” Ez pedig épp elég volt a bűnözőknek. Egy túl könnyű célpont ahhoz, hogy elszalaszthassák.
Aznap éjjel, amikor betörtek, mindent előkészítettek: fekete maszk, kesztyű, szerszámok. Az ajtót szándékosan elkerülték – túl nagy zajt kockáztattak volna. Inkább a hátsó ablakot választották, amelyet megfigyelésük szerint már régóta nem lehetett rendesen bezárni. Az ablak felfeszítése csak néhány percbe telt. Minden terv szerint haladt.
Ám közvetlenül belépés előtt valami megtorpanásra késztette őket. Egy részlet, egy ösztön, valami megmagyarázhatatlan érzés — amit aztán azonnal megbántak.
A házban sötétség uralkodott, ahogy ilyenkor lenni szokott, de a folyosó végén valami megmozdult. Az egyik betörő megtorpant, és a sötétet kémlelte — aztán ledermedt. A homályból két szem szegeződött rá. Nagy szemek. Nyugodtak. Magabiztosak. De nem emberi szemek voltak.
Egy vad morgás kíséretében hatalmas test robbant ki a folyosóból. Egy alabay kutya — óriási, izmos és félelmetes — vágtatott végig a parkettán. Mire az egyik betörő felfogta, mi történik, már a földre zuhant. Társa menekülni próbált, de elbotlott.
A zajra felriadt idős asszony meglepően nyugodt maradt. Felvette a telefont, tárcsázott, és így szólt a rendőrségnek:
– Igen, betörők vannak a házamban. De ne aggódjanak, a kutya már intézkedik.
Amikor a rendőrök megérkeztek, az egyik támadót a földön találták, súlyos lábsérüléssel, a másikat a sarokban reszketve, a falhoz lapulva, mozdulni sem merve.
A két férfi között ott állt mozdulatlanul az alabay. Nem ugatott, nem mozdult – csak nézett. A tekintetéből egyértelműen kiolvasható volt: még egy lépés, és megfizetsz érte.
Később kiderült, hogy az idős asszony fia egy szolgálati kutyákkal foglalkozó kiképző központban dolgozik. A férfi a férje halála után ajándékozta édesanyjának az állatot.
– Legyen ő az, aki vigyáz rád, mama – mondta. És a kutya tartotta a szavát.
A rendőröket is mélyen megérintette az eset. Egy rettegő öregasszonyra számítottak – ehelyett egy derűs, teát kínáló háziasszony fogadta őket. A lábainál, mint egy ősi őrző, ott feküdt az éjszaka hőse: a tekintélyt parancsoló, hűséges alabay.
