Sejk Khaled hatalmas márványcsarnokában javában folytak az esti fogadás előkészületei. A személyzet sietve járkált fel-alá, asztalokat rendeztek, oszlopokat díszítettek, kristályfüzéreket akasztottak a helyükre.
A házvezetőnő, Leila – egy negyvenes éveiben járó, telt, szerény asszony – csendben és feltűnés nélkül végezte a munkáját. Senki sem figyelt soha igazán rá.
De azon a napon a terem közepén állt valami, ami mindenki tekintetét magára vonta: egy próbababa egy fényűző, vörös ruhával. A ruha szűk volt, testhez simuló, hosszú uszállyal.
Khaled sejk új szeretője számára vásárolta. Annyira drága volt, hogy akár egy házat is lehetett volna venni az árából. Egy híres divattervező készítette, hogy lenyűgözze az aznapi vendégsereget.
Amikor Leila elhaladt mellette, kezében egy tálca poharakkal, akaratlanul is megállt. Az a ruha olyan volt, mint egy műalkotás: sima, fényes, hihetetlenül gyönyörű. És észre sem vette, hogy a keze finoman megérintette a szövetet.
Ekkor lépett be a sejk a terembe.
– Mit csinálsz?! – mennydörgött rá dühösen.
Leila összerezzent, a tálca megbillent, egy pohár majdnem leesett.
– Én… én sajnálom… csak…
– Csak megérintesz egy ruhát, ami többet ér, mint az egész életed? – sziszegte, miközben közelebb lépett. Barátja és a mögötte álló két nő már röhögött, kezükkel eltakarva arcukat.
– Nem akartam… csak olyan szép…
– Szép? – fújta megvetően. – Az ilyen kezekkel csak összekoszolod. Tudod te egyáltalán, mennyibe kerülne egyetlen gyűrődés ezen az anyagon?
Leila lehajtotta a fejét.
A sejk pedig, élvezve a figyelmet, úgy döntött, látványosságot csinál a dologból:
– Tudod mit? Két lehetőséged van. EGY: kifizeted nekem a ruha árát. Most azonnal.
A nők felnevettek. Nekik ez csak egy műsor volt.
– Vagy a MÁSODIK lehetőség… – tartott szünetet, hogy mindenki jól hallja – ma este te viseled ezt a ruhát a fogadáson.
A nevetés felerősödött.
Majd még hangosabban hozzátette:
– És ha mersz ebben a ruhában megjelenni, feleségül veszlek! Holnap reggel!
A tömeg hangos hahotába tört ki.
Leila úgy elpirult, mintha a bőre mindjárt füstölni kezdene. A ruha három számmal volt kisebb nála. Egy kéz sem fért volna bele. Nyilvánvaló, kegyetlen gúnyolódás volt az egész.
– Nos? – kérdezte a sejk. – Vagy felveszed, vagy életed végéig tartozni fogsz nekem.
Leila halkan csak ennyit mondott:
– Majd… gondolkodom rajta…
De senki sem hallotta – már mindenki elment.
Ami azon az estén történt, mindenkit megdöbbentett. 😲😱
A megaláztatás után Leila egész nap gombóccal a torkában dolgozott. Tudta, hogy ekkora ruha nemcsak hogy nem állna jól neki – egyszerűen képtelen lett volna beleszuszakolni magát.
Aznap este, amikor végzett a munkával, Leila csendben felkereste a házhoz tartozó varrónőt. Az idős asszony hajlandó volt segíteni neki.
Az óriási csarnokban eközben összegyűltek a vendégek. A sejk a terem közepén állt, biztos volt benne, hogy mindjárt kezdődik az este legmulatságosabb műsora. Már előre látta Leilát, ahogy lihegve, ügyetlenül próbálja felhúzni a ruhát, miközben mindenki rajta nevet.
Poharát magasba emelte, és fennhangon megszólalt:
– Hölgyeim és uraim! Most érkezik… a mi Leilánk! Remélem, készen állnak!
A vendégek suttogva találgattak, amikor a nagy ajtók lassan kitárultak.
Mindenki elnémult. Leila belépett.
Vörös ruhát viselt, de… a hátán a nyaktól egészen az aljáig fel volt vágva, és ügyesen selyemszalagokkal volt összefogva.
Elöl tökéletesen állt rajta, mintha rá szabták volna. Hátul pedig egy elegáns, divatos megoldássá alakította a varrónő.
Nem tűnt szakadásnak, sokkal inkább egy egyedi, haute couture estélyi ruhának – mintha eredetileg is így tervezték volna.
A sejk elsápadt. Cirkuszt várt. Megalázást várt.
De amit kapott, az az volt, hogy még a saját barátnője is ízléstelennek tűnt Leila mellett.
