A rendőr hirtelen kihúzta magát, mintha villám csapott volna belé. Egy szó nélkül a padlóra mutatott, és mindenki ösztönösen közelebb lépett. A világos csempék közötti fugákban valami sötétebb elszíneződés derengett — alig észrevehetően, mintha csak beszáradt kosz lett volna. De nem az volt. Olyan nyomok voltak, amelyeket egy gyakorlott szem nem téveszt össze semmivel.
— Itt bontjuk fel — mondta halkan, de határozottan Popov felügyelő.
Mária elsápadt. Az ajkai megremegtek, mégis próbálta tartani magát. Idegesen a hajához nyúlt, majd felnevetett — túl hangosan, túl mesterkélten.
— Ugye ezt nem gondolják komolyan? Ez csak felújítás. Mondtam, hogy penész volt ott…
Senki sem válaszolt. Az egyik helyszínelő már térdre ereszkedett, és óvatosan megfeszítette a csempe szélét egy szerszámmal. Olyan csend volt a szobában, hogy hallani lehetett, ahogy a fém súrlódik a kerámián.
Anna az ajtófélfának támaszkodva állt, szorosan magához ölelve a plüssmackót. Nem sírt. Csak figyelt.
Az első csempe nehezen adta meg magát. Amikor végül sikerült felpattintani, szag terjengett a levegőben. Nehéz, édeskésen rothadó bűz, amitől az ember ösztönösen elfordult volna. Az egyik rendőr a szája elé kapta a kezét.
Mária hátralépett.
— Ez… ez lehetetlen… — suttogta, de a hangja már nem engedelmeskedett neki.
Sorban szedték fel a csempéket. Alattuk friss, még meg nem kötött cementréteg húzódott. Elkezdték feltörni. Minden egyes ütésnél mintha egyre nehezebb lett volna a levegő.
Aztán — tompa koppanás. A szerszám valami puhának ütközött.
Senki sem szólt.
A helyszínelő óvatosan, kézzel kaparta le a maradék cementet. Néhány másodperc múlva előtűnt valami. Sötét volt, átitatva… valamivel, aminek nem lett volna ott a helye.
— Elég — mondta halkan Popov.
De addigra már mindenki tudta.
Mária az arcába temette a kezét. Már nem nevetett.
Anna ekkor egy lépést tett előre.
— Mondtam — szólalt meg halkan. — Apa fázik…
Olyan nyugodtan mondta, hogy az egyik rendőr keze megremegett.
Dániel holttestének kiemelése közel két órán át tartott. Minden mozdulat precíz és megfontolt volt, szinte szertartásos, mégis érezni lehetett a feszültséget a levegőben, mintha egy túlfeszített húr bármelyik pillanatban elpattanhatna. Amikor végül kivitték, már nem maradt kétség: ez nem eltűnés volt. Ez gyilkosság.
Mária egy széken ült, mintha minden ereje elhagyta volna. Egy pontra meredt, nem reagált sem a kérdésekre, sem arra, ami körülötte zajlott.
Popov lassan odalépett hozzá.
— Mikor történt? — kérdezte.
Csend.
— Mária, maga is tudja, hogy ez ki fog derülni.
Az ajkai megremegtek. Mély levegőt vett, mintha feladná.
— Ő tehet róla… — suttogta.
Megfagyott a levegő.
— Ivott. Ordított. Megütött… — a hangja egyre erősebb lett, mintha nem nekik, hanem saját magának akarná bizonyítani. — Már nem bírtam… Azon az éjszakán megint kezdte… Én csak… ellöktem…
Lehunyta a szemét.
— Elesett… nagyon… Nem gondoltam, hogy…
Popov nem vette le róla a tekintetét.
— És maga úgy döntött, hogy a padló alá rejti?
Mária hirtelen felnézett.
— Nem tudtam, mit tegyek! — kiáltotta. — Nem értik! Senki sem érti! Egyedül maradtam a gyerekkel! Ha elvisznek…
Elhallgatott.
Ekkor Anna halkan megszólalt:
— Azt mondtad, hogy csak alszik…
Mindenki felé fordult.
A kislány a fal mellett állt, olyan erősen szorította a maciját, hogy az ujjai elfehéredtek.
— Azt mondtad, hogy apa felébred, ha meleg lesz…
Mária elfordult, és a kezébe temette az arcát.
Popov leguggolt Anna elé.
— Anna… ezt mondtad másnak is?
A kislány megrázta a fejét.
— Nem. Anya azt mondta, hogy titok. De apa éjjel kopogott… Hallottam.
A szobában megfagyott a levegő.
— Kopogott? — kérdezte halkan az egyik nyomozó.
Anna bólintott.
— Igen. A padló alól. Szólt nekem. De anya nem engedte, hogy odamenjek…
Mária hirtelen felugrott.
— Ez nem igaz! Csak kitalálja! Hiszen még gyerek!
De a hangja már hisztérikusan megtört.
Popov nem vette le a szemét a kislányról.
— Mikor hallottad ezt, Anna?
— Azon az éjszakán… és még utána is… — gondolkodott. — Aztán már nem.
Csend.
Ezek a szavak súlyosabbak voltak minden bizonyítéknál.
Mária lassan visszaült. Már nem védekezett. Csak halkan sírt, előre-hátra ringatózva.
Popov felállt.
— Őrizetbe vesszük — mondta nyugodtan.
Amikor a bilincs a csuklójára kattant, Mária nem ellenkezett. Csak egy pillanatra nézett a lányára.
— Bocsáss meg… — suttogta.
Anna nem válaszolt.
Csak nézte.
Amikor Máriát kivezették a házból, a szomszédok már összegyűltek az utcán. Volt, aki suttogott, volt, aki keresztet vetett, mások elfordultak.
Annát egy gyermekvédelmi munkatárs fogta meg kézen. A kislány engedelmesen ment vele, nem nézett vissza.
Csak a küszöbnél állt meg egy pillanatra.
Visszafordult.
És halkan, szinte magának mondta:
— Most már nem fázik…
Senki sem tudott mit mondani.
Később, már az őrsön, Popov sokáig ült az irodájában, és a helyszíni fotót nézte. A világos csempéket. A sötét fugákat. És azt az ürességet, amely most még ijesztőbbnek tűnt, mint az, ami korábban alatta volt.
Sok mindent látott már a pályája során.
De egy négyéves kislány szavai… valahogy nem hagyták nyugodni.
„Apa nem halt meg… a padló alatt van…”
És a legfélelmetesebb nem is az volt, hogy igaza lett.
Hanem az, ahogyan kimondta.
