Kata ott ült a pszichiátriai osztály steril kórtermében, fejét a tenyerébe temetve.
A falak fehérek és ridegek voltak, a levegő mozdulatlan, élettelen.
Mintha megállt volna az idő. Nem tudta felfogni, hogyan történhetett mindez vele: az a férfi, akivel húsz évet leélt, akinek gyermeket szült, akinek oldalán jóban-rosszban kitartott… most bezáratta őt ide, mintha valami veszélyes őrült lenne.
És ami a legfájóbb volt: legbelül, szíve mélyén, Kata tudta, hogy mindehhez maga is hozzájárult.
Napok teltek el. Nem sírt. Nem kiabált. Csak némán ült, nap nap után. Az orvosok meggyőződése volt, hogy valamilyen pszichés zavara van, de ahogy teltek a hetek, és látták töretlen nyugalmát, kételkedni kezdtek.
Egy este egy fiatal ápolónő, akit megérintett Kata állapota, odalépett hozzá a csendesedő szobában.
— Kata… — suttogta halkan. — Beszélnem kell veled.
Kata lassan felnézett, és a szemében egy halvány reménysugár csillant meg.
— A férjed, András… sok pénzt fizetett azért, hogy itt tartsanak. De… ismerek egy ügyvédet. Egy tisztességes embert. Talán segíthetne neked.
— Miért… miért segítenél nekem? — kérdezte Kata remegő hangon.
— Mert amit veled tettek, az nem normális — felelte határozottan az ápolónő. — És mert hiszek neked. Valakinek végre meg kellett hallgatnia téged.
Kata szemébe könnyek gyűltek. Régóta most érzett először valami hasonlót a reményhez.
— Kérlek… add meg a számát.
Három hónappal később
A budai hegyekben, egy fényűző villa teraszán nagyszabású ünnepség zajlott.
A vendégek drága pezsgőt kortyolgattak, András, a sikeres ingatlanbefektető pedig önelégülten mosolygott. Mellette állt Marina, fiatal és gyönyörű — most már így mutatta be: a felesége. Arcán elégedettség, mosolya a győztesek mosolya volt.
— Marina, ma is ragyogó vagy — bókolt egy vendég.
— Köszönöm — kuncogott a nő, András karjába kapaszkodva.
A légkör könnyed és gondtalan volt. Senki sem sejtette, hogy az este teljesen más fordulatot vesz majd.
A villa bejárati ajtaja kinyílt. A vendégek odafordultak. Egy nő állt ott. Karcsú, elegáns, sötétkék estélyiben, amely tökéletesen simult alakjára. Haját kontyba tűzte, sminkje visszafogott, mégis hibátlan. És a mosolya… hideg és diadalmas.
— Kata?! — hebegte András, elfehéredve. — Hogy… hogy kerültél ide?
— Tudod, drágám — felelte Kata nyugodt, de határozott hangon —, én mindig megtalálom az utat felfelé. Különösen, ha valaki megpróbál a mélybe taszítani.
Marina zavartan nézte.
— Ki ez a nő…?
— Az elődöd — válaszolta Kata, András szemébe fúrva tekintetét. — De hidd el, hamarosan te is lemondasz a “feleség” titulusáról.
A vendégek feszülten figyelték a jelenetet. Néhányan letették a poharukat.
— Köszönettel tartozom neked, András — folytatta Kata. — Nélküled sosem ismertem volna meg az igaz barátságot… és a legjobb ügyvédet, akit csak elképzelni lehet. És nézd csak — előhúzott egy mappát a táskájából —, ezek itt a bizonyítékok a kis piszkos ügyleteidről. Elrejtett utalások, hamisított iratok Marina kedvéért… Ó, ne aggódj, a hatóságok is megkapták őket.
András odanyúlt a papírokért, de Kata hátrébb lépett.
— Ne próbáld. A másolatok már biztonságban vannak. És… — elmosolyodott — kártérítésért is bepereltelek. Hamarosan újra találkozunk… a bíróságon.
A szalonban csend lett. Csak a háttérben szóló zene szólt tovább, de már senki sem táncolt. A vendégek némán nézték a jelenetet, mintha színházi előadás lenne.
Marina zavartan nézett Andrásra, majd Katára.
— Igaz ez? Tényleg meghamisítottad a papírokat?
András izzadni kezdett.
— Marina, édesem, ez csak félreértés! A válással voltak komplikációk, Kata mindig is hajlamos volt a túlzásra…
— Ne merészelj őrültnek nevezni! — vágott közbe Kata dühösen. — Te szőttél összeesküvést ellenem! Elhitetted mindenkivel, hogy beteg vagyok, csak hogy megszabadulj tőlem, elvágd a múltat, és mindent elvihess egy fiatalabb nővel!
— Ne hallgass rá, Marina! Csak bosszút akar állni! — hadarta András.
De már késő volt.
Marina hátrált tőle.
— Csak egy kérdés. Tényleg fizettél orvosoknak, hogy őrültnek nyilvánítsanak?
— Én… én… az ügyvédek javasolták…
— Te undorító féreg vagy — sziszegte Marina, felkapva a táskáját. — Azt mondtad, új életet akarsz kezdeni. Hogy mindent lezártál a múltban.
— De érted tettem! — kiáltott utána András, miközben Marina az ajtó felé sietett. — Marina, szeretlek!
— Szeretni egy csalót? Ugyan már! — vágta rá Marina, és bevágta maga mögött az ajtót.
A vendégek némán, egymás után kezdtek távozni.
— Ideje mennünk… — suttogta egy idős férfi a feleségének, elkerülve András pillantását.
— Így van ez jól — mondta Kata, miközben nézte, ahogy a vendégek elhagyják a termet. — Legalább ők tudják, mikor kell eltűnni.
András egyedül maradt. Lerogyott a kanapéra, megtörten.
Kata lassan odalépett. Elővette a telefonját, és elindított egy hangfelvételt.
András hangja csendült fel: egy régi üzenet, amelyben részletesen elmagyarázza, hogyan akarja elérni, hogy Katát beszámíthatatlannak nyilvánítsák, ha nem hajlandó aláírni a válópapírokat.
András felkapta a fejét, megdöbbenve.
— Ezt nem használhatod…
— Ó, dehogynem. A bíróság érdekesnek fogja találni. — Kata elrakta a telefont. — Azt hitted, eltűnök. Hogy megtörsz. De én nem vagyok az a nő, akit csak úgy kidobsz, mint egy elhasznált zsebkendőt.
— Kata… kérlek…
— Késő. Már nem könyörgök. És tudod, mi a legnagyobb irónia? — mondta, miközben az ajtó felé indult. — A szeretőd most hagyott ott. Pont úgy, ahogy te tetted velem.
Már majdnem kilépett, de még egyszer visszafordult.
— Ég veled, András. Remélem, lesz időd gondolkodni… egy bíró előtt. És ki tudja, talán te is megismered, milyen az élet… egy zárt intézményben.
Az ajtó döngve csukódott be mögötte. Kata lassan lesétált a villa lépcsőjén, haját meglengette a tavaszi szél. Az arcát megvilágította a holdfény: már nem egy megtört nő arca volt az, hanem egy túlélőé, aki készen áll újraírni a saját történetét.
Ez a ház már nem az övé volt.
De az élete… végre ismét az övé lett.
