—A szolgáló nem ül az asztalhoz! Mars a konyhába! — vágta oda undorral az anyós.
Natasa nem válaszolt. Csak elraktározta magában a pillanatot.
—Natasa, elfelejtetted a mustárt — szólt Irina, unottan.
A sógornő. Maxim húga. Körmét nézte: friss, élénkpiros manikűr, mint vércseppek a szürke falak előtt.
Natasa óvatosan letette az ételt. Csendben. Mintha a hang is bűn lenne. Egy morzsa ragadt az ujjára.
—Mindjárt hozom — suttogta.
Az anyós ránézett. Hidegen. Hal-szerű tekintettel.
—A kenyeret vékonyra vágd. Nem a menzán vagy.
Maxim a telefonját nyomkodta. Nem nézett fel.
—Hallom ám — morogta.
A családi vacsora közepén jött az értesítés: 1450 rubel levonva. Az anyós újabb rendelése.
A férfi hallgatott.
Az anyós pedig kijelentette:
—A fürdő csempéjét lecseréljük. Ez a szürke olyan, mint egy hullaház.
Natasa megszólalni készült… de lenyelte.
—A szolgáló a konyhában marad! — csattant az anyós.
Csend.

A régi hűtő morgott, mintha a ház is fáradt lenne.
Maxim nem állt mellé.
—Menj, Nat.
És Natasa ment.
De nem volt törés.
Hanem kezdés.
A folyosón egy piros mappa feküdt.
Benne: tulajdoni lap.
A lakás az övé volt.
Örökség. Még a házasság előtt.
Maximnak semmi joga nem volt hozzá.
És Natasa először mosolygott.
Másnap már kint volt a hirdetés:
„Kiadó 2 szobás lakás. Tulajdonostól. Komoly bérlőknek.”
A konyha fülledt volt.
—Add vissza a csempét — mondta Maxim — Irina adósságban van.
—És az én pénzem? — kérdezte Natasa.
—Te jól keresel — vont vállat a férfi — ne legyél önző.
Az anyós belépett:
—Add ide a kártyát.
Ekkor valami végleg elmozdult.
Nem kiabálás lett belőle.
Hanem döntés.
Másnap Natasa kinyitotta az ajtót.
—Ez az én lakásom — mondta.
A piros mappa mindent bizonyított.
A világ egy pillanat alatt megváltozott.
—Egy órátok van — mondta halkan.
És először nem vitatkozott vele senki.
Csak pakoltak.







